Hannah Cox futócipőinek talpa önmagában is történetet mesél.

Autógumi-darabokkal megfoltozva, porosan és narancssárgára színeződve egyértelmű, hogy jóval több kilométert tettek meg, mint egyetlen maratoni táv.

Sokan, akik lefutnak egy maratont, másnap alig tudnak lemenni a lépcsőn, és megfogadják: „soha többé”.

De képzeld el, hogy másnap újabb 42,2 kilométer vár rád.

Aztán még egy.

És még egy.

És még egy.

Száz egymást követő napon át.

Keresztül egész India területén.

Ráadásul mindössze 18 hónappal korábban még egyáltalán nem futottál.

Ez az epikus és érzelmekkel teli kaland hagyta nyomát ezekben a cipőkben.

Éveken át Cox fejében élt egy ambiciózus útvonal terve – csak azt nem tudta, hogyan fog végighaladni rajta.

Édesapja 2011-es halála után a 41 éves nő egyre inkább érdeklődni kezdett indiai gyökerei iránt. Különösen lenyűgözte egy 4200 kilométeres útvonal, amelyet a britek a 19. században használtak egy vitatott sóadó érvényesítésére indiai uralmuk alatt. A vámhatár része volt az úgynevezett Great Hedge of India is.

Amikor 2024 nyarán találkozott egy barátjával, aki megkérdezte tőle:

– Még mindig megszállottja vagy annak a sövénynek?

akkor döntötte el, hogy végre megteszi az utat.

Arra azonban nem számított, hogy a barátja így válaszol:

– Szerintem le kellene futnod.

Az ötlet azonban gyökeret vert benne.

Belépett egy helyi futóklubba Manchesterben, és hamarosan hetente háromszor 30 percet futott.

Ahogy javult az állóképessége, az 5 kilométeres futásokból 10 kilométeresek lettek, és elkezdett egymást követő napokon futni. Ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen Indiában.

A „20–20–20” kihívások – vagyis 20 kilométer futása minden hétköznap 20 napon keresztül –, valamint hét maraton teljesítése hét egymást követő napon keresztül Nagy-Britannia egyik partjától a másikig meggyőzték arról, hogy a „Project Salt Run” valóban megvalósítható.

Összeállított egy segítőcsapatot, beszerzett egy furgont, és úgy döntött, hogy a kihívás során egymillió fontot próbál összegyűjteni különböző környezetvédelmi szervezetek számára.

Fizikailag és logisztikailag felkészült volt.

Arra azonban semmi sem készíthette fel, ami az indiai utakon várt rá – vagy arra a betegségre, amellyel meg kellett küzdenie.

– Eleinte mindenki le akart beszélni róla – mondja Cox. – Egyszerűen nem hitték el, hogy tényleg megcsinálom.

Mégis, tavaly október 26-án elindult az Attari–Wagah Border határátkelőtől, amely India és Pakisztán között található, célja pedig Kolkata volt, nem messze attól a helytől, ahol édesapja, Deric született.

Hű maradt az eredeti útvonalhoz.

Ez azt jelentette, hogy néha 42 kilométert futott autópályák mentén, ami saját szavai szerint „halálosan unalmas volt”.

Más napokon természetvédelmi területeken, csatornák mellett vagy földművesek földjein haladt keresztül.

Az út során tehenekkel, kígyókkal és kecskékkel kellett osztoznia az utakon, miközben az autósok gyakran a rossz oldalon közlekedtek az autópályákon.

Néhány útszakasz különösen forgalmas volt, és a jobb lábán ma is látható egy heg, amelyet egy motorossal történt ütközés hagyott rajta futás közben.

Előfordult, hogy rendőri kíséretre is szüksége volt, mert olyan térségeken haladt át, amelyek hírhedtek voltak a rendszeres, halálos kimenetelű tigristámadásokról.

Gyakran forróság, por és szmog nehezítette a dolgát. Bár az indulás előtti két hétben hőkamrában edzett, hogy hozzászoktassa magát a magas hőmérséklethez, az indiai körülmények minden korábbi tapasztalatát felülmúlták.

És ott volt még a betegség is, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy a kihívás során több mint 10 kilogrammot fogyott.

Az egyik rosszullét ráadásul egy különösen szürreális találkozással esett egybe.

– A 24. napon találkoztunk Richard Bransonnal a Taj Mahal előtt – meséli.

– Egy jótékonysági kerékpáros esemény miatt volt ott. Mi pedig a Tádzs Mahal körül sétáltunk, és egyre rosszabbul éreztem magam.

– Az előző este meghívott vacsorára egy nagyon drága szállodába. Megszagoltam egy Old Fashioned koktélt, és rögtön azt éreztem: „Úristen, rosszul leszek.”

– El kellett rohannom a luxusmosdóba, és mindenhol hánytam.

A történet itt sem ért véget.

– Másnap le kellett futnom egy maratont, és Richard Branson jótékonysági eseményének öt résztvevője úgy döntött, hogy velem fut.

– Egész nap hánytam az út szélén, de tudtam, hogy be kell fejeznem.

Amikor éppen nem hírességekkel találkozott, a furgon volt az otthona.

Cox hajnalban kelt, hogy még a legnagyobb hőség előtt teljesítsen néhány kilométert. Futás közben liter számra fogyasztotta az elektrolitokat tartalmazó italokat, hogy hidratált maradjon.

Az energia-utánpótlás módszere egyszerű volt:

Enni. Futni 15 kilométert. Enni. Futni újabb 15 kilométert. Enni. Futni 12 kilométert. Enni. Aludni. Ismételni.

A reggeli zabkása volt banánnal és mogyoróvajjal.

Az ebéd általában egy hatalmas adag rizs volt Marmite-tal és két tojással, vagy sajtos sült burgonya tojással és zöldségekkel.

A szakaszok között kesudiót és mandulát nassolt.

A napi maraton végén curry, rizs, tojás és roti került az asztalra, valamint chips és csokoládé az extra kalóriák miatt.

Előfordult, hogy idegenek ételt adtak neki és csapatának, vagy meghívták őket az otthonukba főzni. Többnyire azonban a helyi piacokon vásároltak idényjellegű alapanyagokat, és az út szélén készítették el az ételeket.

A furgon nappal követte őt.

Éjszaka az út szélén vagy benzinkutaknál parkoltak le.

Tíznaponta egyszer megengedtek maguknak egy olcsó szállodát, hogy végre forró zuhanyt vehessenek és egy kis magánterük legyen.

Egyébként a furgon jelentette az otthont, az átizzadt futóruhát pedig benzinkutak hideg csapvizében mosták ki.

– A furgon zuhanya hideg volt, így minden nap végén hideg zuhanyt vettem – mondja Cox.

– Hajat csak heti egyszer vagy kétszer mostam, mert annyira kellemetlen volt a zuhany használata.

A táplálkozásáról és a regenerációjáról a csapata gondoskodott, ami kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy napról napra újra rajthoz állhasson.

Bár Richard Bransonnal való találkozása sokak figyelmét felkeltette, Cox szerint az útja egyáltalán nem a csillogásról szólt.

– Persze, ez az a történet, amibe mindenki belekapaszkodik. Találkoztál egy híres emberrel, ott volt egy másik híres ember, és egy csomó milliomos is. De ez csak egy egészen apró része volt annak, amiről az egész szólt.

– A projekt nem működött volna azok nélkül az emberek nélkül, akik támogatták. A közösségi összefogás volt a lényege.

A sportpszichológusok szerint ez valóban kulcsfontosságú az ilyen extrém kihívások teljesítéséhez.

Amy Whitehead szerint három alapvető pszichológiai szükséglet létezik a motiváció szempontjából:

• az önállóság érzése,
• a társas támogatás,
• valamint a kompetencia és az önbizalom.

Ha ezek magas szinten jelen vannak, az jelentősen növeli a siker esélyét.

Más ultrafutó vállalkozásokhoz képest Cox csapata meglepően kicsi volt.

Például a brit ultrafutó Will Goodge azt tervezte, hogy 50 maratont fut le az Egyesült Államok 50 államában mindössze 20 nap alatt, magánrepülőgépeket is használva az utazásokhoz.

Ezzel szemben Cox mindössze négyfős stábbal dolgozott:

• egy futótárs,
• egy sofőr,
• egy segítő,
• és a „titkos fegyvere”: egy lábspecialista (podiáter).

A legtöbben elsőként azt kérdezik tőle, milyen állapotban maradtak a lábai 100 maraton után.

Meglepő módon nincs történet leesett lábkörmökről vagy elfertőződött vízhólyagokról.

– Most azonnal fel tudnék venni egy szandált, és sétálni indulhatnék veled – mondta a BBC-nek a futóklubjában, ahol hősként ünnepelték.

A pénzügyei azonban nem viselték ilyen jól a megpróbáltatásokat.

Miközben a lábai szinte sértetlenül átvészelték a 4200 kilométeres utat, a bankszámlája komoly károkat szenvedett.

A projekt finanszírozásához felvett személyi kölcsönök egy részét még Indiában, az út szélén kellett újratárgyalnia, amikor világossá vált, hogy a pénz hamarabb fogy el, mint az ereje.

Közben továbbra is gyűjti az adományokat, és eltökélt célja, hogy elérje az eredetileg kitűzött egymillió fontos célt négy környezetvédelmi és társadalmi hatású szervezet javára.

A fenntarthatóság annyira fontos számára, hogy még a futócipőit sem dobta ki az első sérülés után.

Az út szélén talált autógumi-darabokkal javították meg őket.

Összesen három pár futócipőt használt el, de a kreatív javítások nélkül ennél jóval többre lett volna szüksége.

Az egyik párt még ma is hordja.

És mintha a 100 maraton 100 nap alatt nem lett volna elég, áprilisban lefutotta a Brighton Marathon és a London Marathon versenyeket is.

Ironikus módon ezek a brit városi maratonok jobban megijesztették, mint az egész indiai kaland.

– Ideges voltam, mert ott mindenki az idejével foglalkozik és teljesítményt akar nyújtani – mondja.

– Ez sosem volt igazán az én világom.

– Indiában a barátaimmal voltam, és volt egy nagyon fontos küldetésünk. Brighton és London viszont olyan volt, mintha teljesen egyedül csinálnám.

A két maraton során ismét a jól bevált módszerét alkalmazta:

15 kilométer futás, evés, újabb 15 kilométer futás, evés, majd 12 kilométer futás.

Miközben teljesítette ezeket a versenyeket, volt ideje visszatekinteni az eredeti kihívásra is.

– Olyan érzés volt, mintha ez egy történet lett volna, amelynek én csak része voltam, és nem is igazán volt választásom.

– Mintha az univerzum azt mondta volna: „ezt meg fogod csinálni”.

Végül pedig elárulta, hogy az egész vállalkozás mélyen személyes jelentőséggel bírt számára.

– Bonyolult volt a kapcsolatom az apámmal.

– A Project Salt Run egy nagyon-nagyon későn megírt szerelmes levél volt hozzá.

Ez az utolsó mondat talán jobban összefoglalja az egész történetet, mint a 100 maraton vagy a 4200 kilométer: nem csupán sportteljesítmény volt, hanem egy személyes zarándoklat, amellyel Hannah Cox egyszerre tisztelgett az apja emléke előtt és fedezte fel saját gyökereit.