„A cannibal girl trend csak diétakultúra új köntösben?”

Novemberben a Faber Books bejelentette az úgynevezett „Pineapple Amnesty”-t. Hónapok panasza után (amelyek kényelmesen a könyveladásokat is pörgették) azokat az olvasókat, akik megvették a A Certain Hunger brit kiadását, ingyenesen kicserélhették az amerikai változatra. (A kiadó azóta egy új brit kiadást is kiadott ugyanezzel a borítóval.)

A probléma nem a vérrel és hússal borított bárd volt a brit kiadás limezöld borítóján. Hanem az ananász, amibe a bárd beleállt. Egy gyümölcs, bármennyire is brutálisan „meggyilkolva”, valamiért túl játékosnak, „cukinak” tűnt egy olyan regényhez, amelynek főhőse embereket öl, főz és megeszik. Az amerikai kiadás direktebb volt: azon egy nő látható, aki egy emberi szívet tart, és épp beleharapni készül. A brit olvasók láthatóan több vért viseltek el, mint amennyit a kiadó feltételezett — és nem ők az egyetlenek. A női kannibálok — és egyfajta „cannibal girl” trend — mostanában feltűnően népszerűek.

„Egy új szörny mindig az adott korszak kulturális traumájára reagál” — mondja Sorcha Ní Fhlainn horrorfilmkutató. Godzilla a háború utáni Japán atomfélelmeiből született, a hidegháborús testfelcserélős idegenek a bizalmatlanságot tükrözték, a 80-as évek slasher filmjei a tinédzser-autonómiát „büntették”, a 2000-es évek zombijai pedig a járványoktól és a határok átjárhatóságától való félelmet.

Az utóbbi éveknek is megvannak a saját traumái — és nem meglepő, hogy az „Ozempic-korszak” egyik kedvenc szörnye az étvággyal van megszállva.

Ezzel párhuzamosan újra erősödik a „skinny culture” (vékony testideál). Az evészavarok miatti orvosi kezelések száma megugrott, a hírességek nyíltan használnak fogyasztószereket, és az extrém soványság újra ideállá vált. Egyes kritikusok szerint ez a testek feletti kontroll visszatérése együtt jár a politikai jobbratolódással is.

„Ez nagyon is a nők testére rakott hatalmi béklyókról szól” — mondja Ní Fhlainn. „Hogyan lehet őket bántani? Úgy, hogy elérjük, hogy saját magukat bántsák.”

Ebben a közegben jelennek meg azok a fikciós nőalakok, akik az étvágyat a legvégsőkig viszik. A női kannibál irodalom és filmek (például The Starving Saints, What Hunger, vagy a Victorian Psycho és The Eyes Are the Best Part adaptációi) egyszerre reagálnak testkép-nyomásra, diétakultúrára és a „tiltott étel” folyamatos démonizálására.

Egyes szerzők szerint a kannibalizmus itt egyfajta „szelep”: egy extrém metafora arra, milyen bonyolult a nők viszonya az evéshez, az éhséghez és az önkontrollhoz. Ha a főhős képes emberhúst enni, akkor talán a hétköznapi ételhez kapcsolódó bűntudat is értelmezhetővé válik.

A cikk szerint azonban a jelenség nem csak felszabadító. A női étvágy történetileg mindig szabályozva volt: a nők egyszerre vannak fogyasztóként megszólítva és szégyenítve. A kannibál nő ebbe a rendszerbe „ront bele” azzal, hogy nem bocsánatot kér az étvágyáért.

Ugyanakkor a trend politikailag sem semleges. A kannibalizmus képei történelmileg gyakran szolgáltak propagandaeszközként „mások” dehumanizálására. Ezért a mai kannibálnarratívák is szelektívek: leggyakrabban olyan nőket mutatnak, akik megfelelnek bizonyos esztétikai normáknak, míg a valóságban amúgy is erősen stigmatizált testek (például kövér nők) ritkán kapnak ilyen „felszabadító” ábrázolás