Mire Ellie-Rose Griffiths kilencéves lett, otthagyta az iskolát, hogy teljes idejében edzhessen. Ekkor a tenisz már nem csak játék volt számára, hanem az élete.

Az egykori brit junior ranglista-vezető később olyan játékosok mellett versenyzett, mint Katie Boulter, Emma Raducanu és Harriet Dart, majd 19 évesen abbahagyta a teniszt, mert kiégett és már nem élvezte a sportot.

Most, 27 évesen visszatekintve nem csak a meccsekre emlékszik, hanem a nyomásra is – különösen egy csoportra, amely szerinte sokszor rosszul kezeli ezt a helyzetet: a szülőkre.

A „túlzottan rámenős” teniszes szülők nem újdonságok az elit sportban, ahol milliókat lehet keresni. Híres esetek köthetők például Jelena Dokic, Mary Pierce és Bernard Tomic családjához is.

Már junior szinten elkezdődik

– A teniszedzéseken folyamatosan lehet látni, ahogy szülők kiabálnak a gyerekekkel – mondja Griffiths.
Szerinte sok szülő egyszerűen nem érti, hogyan kellene viselkednie, és hogyan segíthetné a gyerekét abban, hogy kibontakozzon.

Chris Johnson, a Sutton Coldfield Tennis Club vezetőedzője szerint volt már olyan is, hogy rendőrt kellett hívni, mert egyes szülők viselkedése elfajult.

– Nem hallgatnak senkire, azt hiszik, bármit megtehetnek, nem tisztelik a játékvezetőket – mondja.

Miért lesz ennyire feszültté?

A tenisz a szülők számára is rendkívül megterhelő: utazás, edzések finanszírozása, versenyek szervezése, néha még magántanulás is.

Egy brit szülő szerint ez „egy mókuskerék”, ami egész évben tart.

A gyerekek már négyéves kortól elkezdhetnek teniszalapokat tanulni, nyolcéves kortól pedig már versenyeznek is. A rangsorok és eredmények hamar fontos szerepet kapnak.

Chris Johnson szerint a tenisz már az első versennyel „komollyá válik”, amit szerinte egyáltalán nem lenne szabad így kezelni.

– Sok felnőtt sem bírja az egyéni sport nyomását, mégis elvárjuk ezt a gyerekektől – mondja.

A „győzelemkényszer” problémája

Edzők szerint a rendszer túl korán helyezi a hangsúlyt a győzelemre, ami „versenyfutássá” alakítja a gyereksportot.

– Ezek nem teniszezők, hanem gyerekek, akik teniszeznek – mondja Steve Whelan edző.

Pénz és elvárások

A tenisz nagyon drága sport lehet: edzések, utazás, versenyek mind költségesek. Egyes esetekben havi több ezer fontba is kerülhet egy fiatal játékos felkészítése.

Ez pedig sok szülőnél azt eredményezi, hogy a teljesítményt pénzügyi „befektetésként” kezdik látni.

– Ha a gyerek nyer, jön a támogatás. Ha veszít, lehet, hogy nem – mondja Griffiths.

A rendszer és a szülők felelőssége

A brit teniszközpont (LTA) szerint igyekeznek csökkenteni a nyomást és támogatni a gyerekeket, például átdolgozott rangsorolási rendszerrel és szülői programokkal.

Ugyanakkor elismerik, hogy kis részben mindig lesznek problémás szülők.

„A gyerekek nem termékek”

Egy volt brit junior játékos, Todd Ley, aki 12 évesen a világ egyik legjobbja volt, később 17 évesen abbahagyta a teniszt, azt mondja:

– A gyerekeket sokszor nem emberként, hanem „befektetésként” kezelik.

Van, aki másképp látja

Nem mindenki tartja rossznak a „rámenős” szülőket. Emma Raducanu például korábban azt mondta, hogy szülei szigorúsága segítette a sikerben, még ha fiatalon nehéz is volt.

Mások szerint az ideális szülő inkább támogató háttér, nem irányító edző.

A lényeg

A történet végkövetkeztetése egyértelmű:

A tenisz kiváló lehetőség a gyerekek fejlődésére – de csak akkor, ha a szülők megfelelően kezelik a szerepüket.

Ahogy Griffiths fogalmaz:

– A tenisz csodálatosan fejlesztheti a gyerek személyiségét, ha támogató közegben történik. De ugyanúgy árthat is, ha rosszul kezelik.