Huszonegy éves énekes, dalszerző és producer, Sofia Isella egy olyan álomról mesél, amelyben egy mágikus kalapács segítségével az emberek fokozatosan mind ugyanolyanná válnak, egy híres színésznőhöz (Megan Foxhoz) hasonlóvá. Végül mindenki ugyanúgy néz ki, mert mindenki ugyanazt az ideált próbálja elérni, ami egyfajta önpusztító versenyhez vezet.

Isella ezt az álmot a mai szépségkultúra kritikájaként értelmezi: szerinte sokan ugyanazt a külsőt próbálják utánozni, mintha egyetlen „ideális forma” létezne.

A művészete ezzel szemben a szabadságról szól. Azt mondja, szeretné elengedni a külsejével kapcsolatos tudatosságot, és inkább nyers, ösztönös, „nem tökéletes” energiát vinne a színpadra. Ugyanezt kéri a közönségétől is: ne próbáljanak folyamatosan szépek vagy kontrolláltak lenni, mert szerinte a szabadság sokkal fontosabb, mint a tökéletesség.

Zenei és vizuális világa sötét, testközeli és provokatív elemekből épül fel, és olyan témákat érint, mint a vallási képmutatás, a társadalmi elnyomás és a nőkkel szembeni rendszerszintű igazságtalanság.

Gyerekkorát sok utazással töltötte, több országban élt, és otthon tanult. Ez a folyamatos mozgás segítette abban, hogy könnyen alkalmazkodjon, és kreatív legyen. Már nagyon fiatalon intenzíven foglalkozott zenével: kétévesen kezdett hegedülni, később napi több órát gyakorolt, és már gyerekként is rengeteget írt és komponált.

Tinédzserként kísérletezett a külsejével, és szándékosan provokatív vagy szokatlan megjelenést alakított ki, mert élvezte, ha reakciót vált ki másokból – akár pozitívat, akár negatívat.

A mostani karrierje során erős színpadi jelenléttel dolgozik, elektromos hegedűt is használ, és gyakran foglalkozik a női szerepekkel, a szexualitással és a társadalmi elvárásokkal kapcsolatos kritikákkal.

Szerinte a közösségi média és a hírnév nem igazán megfogható dolgok, inkább átmeneti állapotok, ezért nem próbál túlságosan ragaszkodni hozzájuk. A koncertezést viszont egyfajta „másik világként” éli meg, ahol teljesen átlényegül.

Újabb vizuális munkáiban és klipjeiben sokkoló, erős hatású képeket használ, amelyek a túlzásokkal és a testtel kapcsolatos társadalmi elvárásokkal játszanak. Ezek célja szerinte az, hogy feszültséget keltsenek és kérdéseket tegyenek fel arról, mi számít „elfogadhatónak” vagy „szépnek”.

Isella őszintén beszél arról is, hogy bár kritizálja a szépségkultuszt, ő maga is küzd a saját vágyai és ellentmondásai miatt, és nem érzi magát teljesen „kívül” ezen a rendszeren.

Végül arról beszél, hogy a társadalmi szépségideál gyakran a gyengeséghez és passzivitáshoz kötődik, és szerinte ez egy furcsa ellentmondás: mintha az lenne az elvárás, hogy az emberek ne harcoljanak és ne védekezzenek, hanem alkalmazkodjanak.