„Ez egy being out történet, nem egy coming out történet.” Így jellemzi debütáló regényét Edward Schmit, a The Open Era című meleg teniszrománc szerzője, amely 2026. június 2-án jelenik meg.

A történet középpontjában a 20 éves, nyíltan meleg és büszke Austin Hardy áll, aki éppen a US Openen lép pályára a világ második helyezettje, Diego Cruz ellen. A nyitó fejezet rögtön a regény csúcspontjába repít minket, ahol a közönség őrjöng, de a felszín alatt sokkal szaftosabb botrány húzódik.

„Nem tudják, hogy Diego Cruz majdnem minden nap velem lógott, amióta megismerkedtünk” – vallja Austin. „Nem tudják, hogy két éjszakával ezelőtt megcsókolt. Nem tudják, hogy azóta nem beszél velem, és hogy ez teljesen összetör. És nem tudják, hogy én most vissza fogok vágni neki.”

„A legkeményebb ellenféllel néz szembe élete legnagyobb tornáján” – mondja Schmit a Teen Vogue-nak Austin történetéről. „Óriási a nyomás, és azt akartam, hogy még egy dolog nehezítse meg a helyzetét: egy nagyon jóképű rivális a háló túloldalán. Azt akartam feltérképezni, milyen az, amikor beleszeretsz abba, aki közvetlenül az utadban áll.”

Austin azonnali médiafigyelem célpontja. Ő az első nyíltan meleg férfi játékos, aki Grand Slam-tornán szerepel, és ezt senki sem hagyja szó nélkül; Austin még ki is javít egy riportert, amikor „az első meleg férfi játékosként” említik, és felhozza Billie Jean King leszbikus teniszikont is.

Schmit írása gazdag, élő karaktereket mutat be – köztük Austin terapeutáját, Helen-t és nővérét, Charlotte-ot –, akiket könnyű megszeretni, és akiket az olvasó hiányolni fog a könyv végén.

A szerző különösen jól ragadja meg a fiatal felnőttkor átmeneti időszakát, amikor az ember már nem tinédzser, de még nem is az a „kész felnőtt”, akinek a világ látni szeretné. „Van valami különleges abban, amikor valaki a húszas évei elején jár: nagy ügyeket tud magabiztosan kezelni, de közben a világ még mindig összeroppanthatja” – mondja Schmit.

A regény nemcsak romantikus feszültséget mutat a teniszpálya két oldala között, hanem egy kiszámíthatatlan, terápiás önismereti utat is. Austin belső monológjai gyakran önkritikusak és sebezhetők, de a gyógyulás nem lineáris.

„Azt szeretném, ha az olvasók azt vinnék magukkal, hogy rendben van segítséget kérni” – mondja a szerző. „Bátor dolog dolgozni magadon. Ez nem könnyű, kaotikus folyamat, de megéri.”

Schmit saját bevallása szerint a könyv egy „sportrománc, ami tényleg törődik a sporttal”, ugyanakkor a tenisz világán keresztül azt is vizsgálja, miért olyan nehéz sok férfi játékos számára a coming out. Saját érdeklődése a tenisz iránt végül a US Openig vitte, és ez inspirálta a történetet is.

A szerző szerint a könyv „inkább édes, mint forró”, de végig tele van feszültséggel: barátság és vágy határán egyensúlyozó kapcsolatokkal. Ha a sport és az LMBTQ-történetek most épp reflektorfényben vannak, akkor The Open Era egy ragyogó új darab ebben a korszakban.

Exkluzív részlet a könyvből

„Felnyitom a szemem, és egy villanykék égbolt és egy elmosódott arc lebeg fölöttem. Egy pillanattal később már előttem van, elzárva a vakító napfényt – és először a nagy, barna szemeit látom, ahogy rám szegeződik. A szakáll a telt ajkai fölött. A narancssárga napfény, ami átvilágít a fülén.

Kimondja a nevem, és melegség önt el.

Másodszorra már tisztán hallom: – Austin.

A valóság hirtelen visszakattan.

Diego Cruz térdel mellettem.

Sőt, nem csak ennyi: a tenyere az arcomon van, ujjai finoman az szemem alatt pihennek, annyira gyengéden, hogy majdnem csiklandoznak.

A vér visszazúdul az arcomba, és ezer gondolat rohan át az agyamon.

Szent ég, Diego Cruz ismeri a nevem. Szent ég, hozzáér az arcomhoz. Szent ég, miért fekszem még mindig a földön? Szent ég, mindenki minket néz. Szent ég, hogy kezelem ezt? Kérlek, állítsd le a gondolataimat. Szent ég.

Robbie megjelenik mellettem – vagy talán eddig is ott volt? – „Jól vagy?” – kérdezi sürgősen.

„Igen, igen, minden oké” – mondom, és felülök egy kicsit. „Csak megbotlottam.”

„Csak megbotlottál. Nagyszerű mondat. Most hirtelen egy idős brit nő vagyok, aki elcsúszott a konyhában.”

Diego feláll, én pedig egy pillanatnál tovább nézem a felém nyújtott kezét, mint kellene, mielőtt elfogadom. Felszisszenek, amikor felsegít – tompa fájdalom nyilall a könyökömbe.

– Fáj valahol? – kérdezi Robbie, miközben megérinti a vállam.

Körbeforgatom a karjaimat, megmozgatok mindent, és próbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

– Jól vagyok. Csak elvesztettem az egyensúlyom.

– Nem tűnt úgy. Szerintem egy pillanatra ki is estél.

– Szerintem is – mondja Diego.

– Rob, jól vagyok – csattanok rá.

Érzem a tekinteteket. Leginkább Diego pillantását, de a lelátóról is. Az edzőpályák körül mindenki megállt. Apró integetéssel jelzem, hogy minden rendben, a taps lassan visszatér.

„Diego vagyok” – mondja.

Felvonom a szemöldököm. Igen, ez elég nyilvánvaló. Jóképű és szerény. Micsoda kombináció.

„Austin” – mondom, és másodszor is kezet fogunk.

…És aztán látom a kommentátorokat a fülkében. A francba. Azt hiszem, most kerültem be a hírekbe.”