Remélem, hogy Jarren Duran nem fogja megbánni, hogy nyilvánosan beszélt azokról a mentális problémákról, amelyek odáig vezettek, hogy megpróbálta elvenni a saját életét.

Amikor egy közszereplő különösen egy férfi sportoló, akit gyakran olyan kultúrához kötnek, amely a hallgatást és a keménységet ösztönzi megnyílik a mentális egészségről, az első vallomásokat általában bátorságként ünneplik. De azzal, hogy örülünk annak, hogy valaki már nem szenved csendben, talán azt is feltételezzük, hogy maga a szenvedés is megszűnt a hallgatással együtt. Pedig, ha nem lenne benne kockázat, nem is lenne bátorság.

Duran történetének legutóbbi fejezete jól mutatja, hogy a megnyílás nem zárja le a történetet: a kapott támogatás idővel megkophat, és az is világos, hogy a sebezhetőség továbbra is veszélyekkel jár.

Tavaly Clevelandben egy szurkoló a mentális állapotával gúnyolta Durant, alig néhány héttel azután, hogy a Boston Red Sox külső védője egy Netflix-dokumentumsorozatban beszélt korábbi öngyilkossági kísérletéről. A szurkolót kivezették, miután Duran jelezte csapattársainak és a stadion személyzetének, hogy „valami nem odaillőt” mondtak neki.

A meccs utáni nyilatkozataiban megköszönte a biztonsági személyzetnek, a csapattársaknak és a támogató szurkolóknak a segítséget. Akkor azt mondta, ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyen módon használta fel ellene a sebezhetőségét. Kérdés, hogy akkor azt hitte-e, ez egyszeri eset marad, vagy jobban bízott az emberekben.

Nemrég, egy minnesotai mérkőzésen már sokkal egyértelműbben fogalmazott, miután a lelátóról obszcén beszólás érte, amire középső ujjal reagált.

„Valaki azt mondta, hogy öljem meg magam” – mondta az újságíróknak. Ezúttal nem szólt senkinek a csapatból, mert szerinte ez nem volt fontos a meccs megnyerése igen.

Mindössze egy év telt el az első eset óta, de Duran már így fogalmazott: „Már hozzászoktam. Ilyen az élet. Ha valaki beszól, vissza fogok szólni. Nem kellene így reagálnom, de ezek a dolgok még mindig kiváltanak belőlem valamit.”

A Major League Baseball és a Minnesota Twins is vizsgálja az esetet. A Twins egyik vezetője kijelentette: „Nincs helye az ilyen viselkedésnek a sportban.”

Duran azonban már most érzi a hatását:
„Őszintén szólva, az én hibám, hogy beszéltem a mentális egészségemről, mert ezzel bevonzottam a gyűlölködőket.”

A mentális egészséggel kapcsolatos kampányok különösen a sportban gyakran a stigma leküzdésére összpontosítanak, ami fontos cél. De az, hogy valaki nyilvánosan beszél a problémáiról, nem csodaszer, és nem jelenti azt, hogy véget ér a küzdelem.

Ez nem mentség a rossz viselkedésre, de nem is védelem a további szenvedéssel szemben.

2024-ben, még a dokumentumsorozat megjelenése előtt, Duránt két meccsre eltiltották, miután egy közvetítés során homofób sértést használt egy őt provokáló szurkolóval szemben. A liga most ezt az esetet is vizsgálni fogja. Bár érthető, hogy érzékenyebben reagál a kritikára, ez nem mentesíti a megfelelő viselkedés alól.

A depresszióval és az öngyilkossági gondolatokkal kapcsolatos stigma leküzdése nem egyenlő ezeknek a problémáknak a leküzdésével. A sportolók talán abban bíznak, hogy a sebezhetőség empátiát vált ki a szurkolókból.

Egy sportoló számára a pályán elszenvedett kudarc sokkal súlyosabb, mint a szurkolók számára — nekik ez szórakozás, számára megélhetés. Mégis sokan úgy tekintenek a beszólásokra, mint a jegy árának „járulékos” részére.

A sportfogadás ezt a helyzetet tovább torzíthatja, de ez inkább ok az óvatosságra, nem arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a sportolók emberi oldalát.

A legaggasztóbb ebben az esetben, hogy egy szurkoló állítólag tudatosan fegyverként használta fel Duran sebezhetőségét. Ez már nem pusztán arról szól, hogy nem látják a játékost emberként ez tudatos, személyes támadás. Az ilyen viselkedés egyértelműen átlép egy határt, és következményekkel kell járnia.

A probléma rendszerszintű is: a sportolók nem tudják kontrollálni, ki és hogyan reagál a megnyílásukra. A legtöbb szurkoló valóban jobban szeretné megérteni kedvenceit, de amikor a sportolók megnyílnak, nincs garancia arra, hogy mindenki tisztelettel reagál.

Nem meglepő tehát, hogy sokan inkább hallgatnak.