Ez nem csak a 38 egymást követő győzelemről szól.

Hanem az öt egymás utáni Grand Slamről, a nyolc Six Nations-bajnoki címről, a Rugby World Cup-trófeáról, és egy olyan világelső rangsorról, amely annyira stabil, hogy gyakorlatilag „szétfeszíti a táblázatot”.

Ez egy közel teljes dominanciát jelentő korszak, amely majdnem egy évtizedre nyúlik vissza.

68 győzelem az utolsó 69 mérkőzésből. 80 győzelem az utolsó 82-ből. 99 győzelem az utolsó 103-ból.

Az élet biztos dolgai közé a halál és az adók mellé nyugodtan oda lehetne írni az angol Red Roses győzelmeit is.

De a vasárnapi, 43–28-as bordeaux-i győzelem Franciaország ellen John Mitchell és csapata számára korántsem volt rutin.

Amikor az érzelmeiről kérdezték, a szövetségi kapitány sem tudta teljesen visszatartani azokat.

„Bármilyen jó is, hogy az emberek így beszélnek rólunk [mint minden idők egyik legjobb angol sportcsapatáról], számunkra sokkal fontosabbak azok az értékek, amelyek szerint élünk” – mondta Mitchell, majd elcsukló hanggal meg kellett állnia.

„A lányok bátrak, rendkívül elszántak, és ez teszi őket ennyire jóvá.”

„Amikor megismered őket, és kialakul a bizalom, akkor ez egy nagyon könnyű szerep valójában. Ők nagyon nyíltan megosztják az érzéseiket, és ez segített abban, hogy jobb edző és jobb ember legyek.”

Az angol csapatnak valóban szüksége is volt erre a bizalomra és összetartásra az elmúlt hat hétben.

A világbajnokságot nyerő 32 fős keret több mint felének sérülések vagy hiányzások miatt részben vagy teljesen ki kellett hagynia a Six Nations-t. Sokuk végig nem is volt elérhető.

A tervek így folyamatosan felborultak, a csapat nyomás és vizsgálatok alatt állt, mégis minden meccset megnyertek.

Végül a francia visszakapaszkodási kísérlet sem tudta megtörni az angolok makacs ellenállását.

Ez nemcsak egy csapat diadala volt, hanem egy teljes rendszeré is.

Amikor a csapatkapitány, Meg Jones magasba emelte a trófeát, az a Premiership Women’s Rugby ünnepe is volt.

Az angol élvonal a világ legerősebb női klubversenye, amely rengeteg nemzetközi játékost nevel ki.

„Szerencsések vagyunk, hogy ennyire erős verseny van otthon, és tudjuk, hogy akik 1000 percet játszanak a PWR-ben, nagy eséllyel eljutnak az angol válogatottig” – mondta Mitchell.

„A fiatal játékosok már készen érkeznek a Red Roses-ba.”

Erre jó példa a tinédzser Demelza Short szereplése is, aki a döntőben a franciák ellen beállva labdát szerzett és keményen helytállt.

Franciaországnak nincs ilyen erős hazai bajnoksága. Az Elite 1 kevésbé professzionális, kevésbé versenyképes és kevésbé mély.

A tehetség néhány klubra koncentrálódik.

Míg az angol kezdőcsapat nyolc különböző PWR-klub játékosaiból állt, a francia csapat főként négy klubra támaszkodott.

A francia utánpótlás viszont kiemelkedő: az U21-es csapat 71–17-re verte az angolokat Bedfordban, az U18-asok pedig 75–7-re győztek.

A tehetség tehát megvan, de hiányzik a „kiképző iskola”, amelyből felnőtt szintű mélység alakulhatna ki.

A francia szövetség fejlesztéseket ígér, és a Top 14 gazdasági ereje hosszú távon segíthet.

A francia kapitány, Manae Feleu szerint azonban fel kell gyorsítani a folyamatot:

„Be fogjuk hozni a lemaradást, befektetéssel és a játék fejlődésével. Nagy a potenciál, most ezt ki kell aknázni.”

Ha ez megtörténik, az angol dominancia a jövőben sokkal komolyabb kihívás elé kerülhet.

És ez a torna érdeke is lenne.

A világbajnokság után a Six Nations nézettségi rekordokat döntött: több országban is rekordközönség volt, összesen 279 760 nézővel a helyszínen.

A televíziós és online érdeklődés is történelmi szintet ért el.

A szervezők szerint a nagyobb verseny, több izgalom és kevesebb előre eldöntöttség még tovább növelné ezeket a számokat.

De egyelőre a legimpozánsabb számok továbbra is a Red Roses nevéhez fűződnek.